2017. február 16., csütörtök

...



Az utóbbi napokban annyira remekül alszok, hogy nagyon… hagymázas, zavaros, felébredős, nyugtalan alvásaim átváltoztak „igazi” alvássá… hogy aztán reggel még óracsörgés előtt kipattanjanak a szemeim és kipihenten vigyorogjak a nagyvilágba. Én ezt mindenképpen a nyugodt lelkem „számlájára” írom, ergo ez is azt bizonyítja, hogy tényleg ismét letettem egy terhet.
Túl vagyok ismét egy krízisen, visszatértem a világból, amely magával ragadott, beszippantott és felemészteni készült, ámde én, szokás szerint, nem hagytam magam… 

Engem minden mélypont, ahogy lehúz, úgy a magasba is emel… felbukkannak a kihívások, feladatok, a meg- és kioldandó lelki gubancok, melyek korlátozzák gondolkodásomat, mentális szabadságomat - ám valódi túlélőként, mindig megoldást keresek és meg is találom… kihívások megoldódnak, gubancok kioldódnak… 

Mindig is lelkis voltam, kutattam, felfedeztem, érdeklődtem, napról napra jobbá akartam válni, mert mindig azt éreztem, nem normális az, amiben élek, és egy idő után feltűnt, hogy generációk óta ismétlődnek nálunk (is) a sorsok… áldozatok áldozatokat neveltek és örökítették tovább az áldozati életet – mióta a fiam engem választott édesanyjának, azóta még megszállottabban dolgozom önmagamon… minden lelki gyötrelmemet, fóbiámat, generációk óta húzódó lelki átkokat fel akarok számolni, hogy ezeket a súlyos terheket ne örökítsem át rá, hogy őt már ne akadályozzák a boldogulásában, és lelkileg is teljes, boldog, egészséges ember válhasson belőle - aki nem a szülei életét éli tovább…
Számomra ez is a szülőként vállalt felelősséggel jár: azt akarom, hogy a fiam boldog legyen, tehát dolgozom magamon. Akkor nevelhetek egészséges lelkületű embert belőle, ha én is azzá válok…

2017. február 15., szerda

2017. február 13., hétfő

Igen...

"Aki traumát szenvedett el, soha sem lesz az, aki akkor lehetett volna, ha ez elmarad az életéből. Ha valami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. A traumába bele lehet halni, de ha az ember nem hal bele, akkor olyan képességei szabadulnak fel a túlélés érdekében, amelyek soha nem alakultak volna ki trauma nélkül. Az ember gyógyítja önmagát." 
/Feldmár András/

beszámoló



Jött még egy ajánlat, és arra – megérzés alapján – gondolkodás nélkül bejelentkeztem. A honlapját, cikkeit csak ez után néztem át… Szombat este rendben meg is ejtettük a találkozót és nagyon hasznos volt. Természetesen komoly fenntartásaim voltak, hiszen én még eddig használható pszichológussal nem találkoztam (ezzel is indítottam), illetve volt egy előre elképzelt forgatókönyvem... utóbbit a hölgy természetesen azonnal átírta, és még az én határozott gondolataimat is végtelen empátiával, türelemmel és igazi szakértelemmel formálta át úgy, hogy a végén mindig velem mondatta ki a fájó igazságot. Végre elmondhatom azt, hogy találkoztam egy olyan pszichológussal, aki valóban érti a szakmáját. Sőt, ő az első, aki bizonyíték számomra, hogy a pszichológus, ha jó, valóban képes átlendíteni egy krízisen...
Elmondhatom azt is, hogy bár átolvastam kábé az összes önismereti könyvet, oda-vissza háromszor, voltam többször családállításon, kineziológián, reikit végeztem és a sort folytathatnám még – való igaz az, hogy a válasz az orrom előtt volt végig… annyira nyilvánvalóan, hogy pont azért nem láttam meg.
Miközben hihetetlen rutinnal szedte ki belőlem az információkat, és figyelmesen végighallgatta, amit mondtam, csak annyit kérdezett:
"Nos, megérti végre azt, hogy maga bármennyire is jó, tisztességes, becsületes, erkölcsös, jó munkahellyel, akkor sem lesz jó soha az édesanyjának?"
Én meg csak ültem, és néztem rá… és... elnémultam…
Semmi bántót nem mondott, csak az arcomba tolta a valóságot, ami azóta is itt lüktet a szemem előtt, mint valami neonfelirat.. "megérti, végre azt, hogy bármit tesz, soha nem lesz jó?"... És milyen igaza van... valójában egy pillanat alatt kijózanító hatással volt rám, és ez az, ami igazából lesokkolt... hogy ott elmondtam, és egy külső, objektív szemlélőnek mennyire egyértelmű is ez az egész...
Tudomásul kell vennem és el kell fogadnom végre a tényt… be kell fejeznem azt, hogy tudatosan, tudattalanul megfeszülök abba, hogy valamilyen elismerést, dicséretet kicsikarjak… mert soha nem fog összejönni. Ez szar érzés, de feldolgozható... elengedhető... akárhogy is nézem, a szüleim csak ketten vannak, és ezen a világon még több milliárd ember létezik, akiknek igen is jó lehetek...
A hölgy ráadásul nem maga tett javaslatokat, hanem engem vezetett rá arra, hogy mit kell tennem.. el kell engednem ezt a megfelelési kényszert és élnem kell – a magam örömére.
Jelenleg ez az egész feldolgozási fázisban van, és azt hiszem a Pillangóhatás című filmben, amikor a srác új emlékeket hozott létre magának, kb. így érezhette magát, mert szinte érzem, ahogy az agyam újratölti a rendszert, és felülírja a régi programot. 
Mindenesetre nem csak lelki, hanem fizikai jelei is vannak a gyógyulásnak, ugyanis egy részről azt érzem, hogy óriási tehertől szabadultam fel, megkönnyebbültem, ami a légzésemen is érződik, ugyanis konkrétan kapok levegőt (amúgy asztmás lennék), valamint reggel reccsent egyet a nyakam, és ismét normálisan tudom forgatni a fejem (nekem mindig a nyakam "áll be" a feszültségtől - ergo oldódik a feszültség. 

2017. február 7., kedd

pszichoizé

A cikkek böngészése közben egy pszichológus-oldalra tévedtem. Volt ott egy szövegdoboz, ahol ajánlatot lehetett kérni az orvosoktól pár szavas eseményleírás mellett. Nos, úgy gondoltam, veszíteni valóm nincs, így hát dobtam egy e-mailt.
Nem azért, mert pszichológushoz akarok menni, sajnos nem találkoztam eddig még "használható"-val... de azért kíváncsi voltam, milyen ajánlatot tudnak mégis adni?...  
Tanulságos tapasztalat volt számomra. 
Egyrészről azért, mert nem hittem volna, de pillanatokon belül elárasztottak az ajánlatok és még a mai napon is érkezett megkeresés.
Másrészről a levelek tartalma miatt. 
Naná, hogy azonnal kategorizáltam és levontam a következtetést a pszichológusok személyiségéről. Én úgy képzelem, hogy ott is vannak szakosodott szakemberek, mint például a jogban... na hát nekem írt "általános", írt teljesen más témára szakosodott orvos is... aztán írt olyan is, akinek a honlapján több volt a latin szó, mint a magyar, de volt extra spirituálisan tudományos is, aztán olyan, akinek a honlapja is a feldolgozatlan traumáját tükrözte, arról a terapeutáról nem is beszélve, aki erőszakosan időpontot akart adni... de érkezett automatikus levél illetve több sablonlevél is, ja meg valami coach is írt. 
De volt olyan is, aki látszott, hogy figyelt arra, amit írtam, és nem szégyellt írni pár sort azzal kapcsolatban, akár bizonyítékokkal (cikkekkel) alátámasztva azt, hogy szakértője a témának... akadt néhány (valójában kettő) igazán szimpatikus is, akikkel érezhetően már egy beszélgetés is feltöltő erejű lehet, mert a levelük is biztonságot árasztott. Különös kedvencem az árban legdrágább (naná) akinek a leveléből kirobbant az energia, olyan szintű pozitív megerősítést küldött át e-mailen. Lehet, hogy átgondolom és mégis találkozok valamelyikükkel...  

2017. február 5., vasárnap

tanulok...

Az utóbbi időszakban tudatosan foglalkozok nagyon sokat a verbális erőszakkal. Rengeteg cikket elolvastam ezzel kapcsolatban, és most hozzájutottam a "Szavakkal verve" című könyvhöz is...
Sokkoló felismeréseket tartalmaz számomra, betűről betűre "aha" élményem van, éppen ezért számomra egy eléggé nehéz olvasmány, mert fel kell dolgoznom azt, amivel szembesít... bőgtem is jó sokat, miközben olvastam... (bakker, bakker, BAKKER!)...
Szembesít azzal, hogy nem én dramatizálom túl a dolgokat, és valóban bántalmazó kapcsolatokban élek, születésem óta.
A verbális agresszió ugyanúgy bántalmazás, mint a fizikai.
Ám, érdekes, mert bár bántalmazottként élek, mióta élek, mégsem vált természetessé számomra ez a fajta viselkedés, sőt.
Már kicsiként is, amikor bántott mások viselkedése, mindig azt hallgattam "te túlérzékeny vagy" - na ezt mondjuk magamévá is tettem és elhittem, hogy én vagyok a hibás azért, mert megbántódok, mert "mimóza" vagyok (máig a fülemben cseng a szó gúnyos hangvétele)..
Nos, a leginkább elevenembe vágó mondatok arról szóltak, hogy az én érzéseimet csak én érezhetem. Más nem döntheti el, hogy mit érzek, és hogy amit érzek, az jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Bár ezt én is mindig így gondoltam, de annyi ellenvéleményt hallottam, hogy magam is elhittem, biztos én érzem rosszul, amit érzek (nonszensz, nem?).
Lényeg, hogy nem gyakorolhat más kontrollt az érzéseim felett. Ergo, ha én megbántva érzem magam, akkor meg vagyok bántva, ha megalázva érzem magam, akkor meg vagyok alázva... ha valaki kétségbe vonja, leszólja az érzéseimet, szóbelileg bántalmaz.
Ami még nagyon érdekes, hogy az ember azt hinné, hogy azok élnek szóbeli bántalmazó kapcsolatokban, akik gyenge jellemek. Nos, az író kifejtette, hogy pont azok az áldozatai a verbális bántalmazóknak, akik erős jellemek, intelligensek, mindig fejlődésre törekszenek. Érdekes igaz? Nos, ezek az emberek mindig magukban keresik a hibát, mindig ők akarnak fejlődni.. egy párkapcsolatra (emberi kapcsolatra) egyenrangú partnertként tekintenek és azt feltételezik, hogy a másik is a kölcsönösségre törekszik. Amikor szóbeli bántalmazás éri az áldozatot, nem veszi bántalmazásnak, hiszen nem feltételez rosszat. Okokat, magyarázatot keres és persze azonnal magában keresi a hibát és azt kutatja, min kell változtatnia ahhoz, hogy a kapcsolat működjön.
Mindig is éreztem, hogy valami nincs rendben velem, amikor engedem, hogy emberek úgy viselkedjenek velem, ahogy, de gyenge voltam tenni ellene. Azt éreztem, hogy az önbecsülésem a sok tudatos ön-építés ellenére is ingatag lábakon áll, de elhittem, hogy én vagyok a hibás a túlérzékenységem miatt... nem éreztem magam áldozatnak, sőt, napról napra keményebben dolgoztam önmagamon ahhoz, hogy az életem és az emberi kapcsolataim működjenek.
Teljesen egyértelmű az is, hogy extrém introvertáltságom is ennek köszönhető. A szóbeli bántalmazások (gyerekként a fizikaiak is) elől mindig elbújtam a saját kis világomba. Felnőttként ez a tulajdonságom megmaradt, és bármilyen sérülés ért, azonnal önmagamhoz menekültem, a kis csigaházamba. Elszigeteltem magamat, hogy ne érhessenek sérülések - nem jött be, és ebből következően még jobban bezárkóztam.
Most, hogy elmélyültem a témakörben, felismertem azt, hogy nem velem van a baj. Az érzéseim az enyémek és senkinek nincs joga kétségbe vonni őket. Eddig is ellenálltam, mégis önmagamban kerestem a hibát, hogy én mit csinálok rosszul. Most már tudom, hogy semmit. Ez a tudat erővel és energiával tölt fel. Nem vagyok se hülye, se elmebeteg, se idióta - és ettől a felismeréstől el is sírtam magam. Sőt, még talán túlérzékeny sem vagyok emiatt.
Tudtátok, hogy jellemző módon a verbális bántalmazó azzal vádolja az áldozatát, hogy mentálisan beteg, idióta, elmebeteg? Ráadásul annyira jól manipulál, hogy az áldozat egy idő után maga is elhiszi, hogy így van... nos, ezt én is megtapasztaltam... kétségbe vontam saját elmeállapotomat.
Úgy érzem, hogy most sikerült ismét egy újabb szakaszba lépnem.
Most már nem hibáztatom magamat, ha megbántva érzem magam. Nem én vagyok a beteg, hanem azok, akik hatalmukat a másokkal szembeni verbális (és per vagy fizikai) erőszakban élik ki.
Ez a jelenség nem csak párkapcsolatokban van jelen, hanem a mindennapokban is, de már annyira természetessé vált, hogy sokan nincsenek is tudatában a bántalmazásnak, akár elkövetői, akár elszenvedői.
A könyv és a rengeteg, a témában íródott cikk segít kezelni a manipulatív, ártó, bántalmazó emberek viselkedését is.
Soha nem tartottam magam áldozatnak (tudatosan), ám kiderült, mégis áldozat voltam.. de most, hogy ezt feltártam, dönthetek úgy - és úgy is döntöttem, hogy ennek vége. Ideje vót mán.

életmód

Ősöktől örökölt szokás nálunk a gyűjtögető életmód. Nagymamám mindent, de mindent elpakolt „jó lesz még valamire” alapon, ugyanígy a sz...