2017. január 31., kedd

...

Vannak azok a szerencsések, akik élnek, éldegélnek, de az életvezetésük nem tudatos. Miért tartom őket szerencsésnek? Mert boldogok a lelki szegények... sokkal nehezebb helyzetben vagyok én, aki tudatosan élek, tisztában vagyok önmagammal és ez azt is jelenti, hogy pontosan tudom, hogy az életem honnan és hová tart, mit csinálok jól vagy rosszul. Ez pontosan azt jelenti, hogy sokszor tudnám a fejem a falba verni azért, mert nem állok ki magamért úgy, ahogy kellene.

Gyerekként fizikailag és lelkileg is bántalmaztak a szüleim. A mai napig tisztán előttem van a kép, amikor egy ütés után fellázadtam és tűzzel telve anyám szemébe néztem és kijelentettem, innentől kezdve soha, senkitől nem tűröm el a fizikai bántalmazást, és aki veszi a bátorságot, hogy megüssön, annak visszaütök. Akkor anyám adott még egy pofont, és én bizony visszaadtam. Nem vagyok rá büszke, de a mai napig helyesnek tartom a döntésemet.

Azóta nem sokan akartak megütni. Ha valaki fizikai bántalmazást helyez kilátásba, nem meghúzom, hanem inkább kihúzom magam és a másik szemébe nézve, nyugodtan mondom: "Gyerünk, én nem félek tőled!" Amikor megkérdik, miért nem csak annyit mondok: "Félj tőlem inkább te!".
Kemény munkával feldolgoztam az ebből fakadó lelki sérüléseimet... erőt kovácsoltam belőlük, senkitől és semmitől nem félek már...

Na de a lelki bántalmazás, keményebb téma... Végig követi az életemet - mindig olyan kapcsolatokat vonzottam be, ahol lelkileg tiportak. Mivel én mindenkiről jót feltételezek és bízok másokban, sőt, meggyőződésem, hogy mindenki képes megváltozni (ha én is, akkor más is) ezért velem az ilyen lelki manipulátoroknak viszonylag könnyű dolguk volt eddig. Mert megbocsátottam és adtam új esélyt. Persze, egy idő után, amikor elegem lett, fogtam és úgy lezártam a kapcsolatot, hogy onnan már nem volt visszaút, de ez az idő nálam sajnos sokáig tartott, hiszen annyira, de annyira bíztam a változásban...

Ez a mai napig nehezen megy... mindenkiről azt feltételezem, hogy olyan mint én... ezt tudom adni, ezt várom el... de az élet nem csak játék és mese... így hát újra és újra csalódnom, fájnom kell...
Tudom, hogy minden belőlem ered, az én visszatükröződésem... Így hát dolgozok magamon, dolgozok az önbecsülésem, önszeretetem helyreállításán, és bizony nap mint nap verem a fejem abba a bizonyos falba... jó úton haladok, ám az, hogy a mai napig hagyom, hogy emberek méltatlanul viselkedjenek velem, még mindig gyenge pontom.
Sőt... eddig azt is hagytam, hogy bebeszéljék nekem, hogy én vagyok a hülye, mert ilyen vagyok...

Ami igaz is, vállalom a felelősséget, pontosan tudom, hogy én vagyok a hülye. De nem azért, mert ilyen vagyok, hanem azért, mert hagyom, hogy megtörténjen, hagyom, hogy bántsanak.

Mert születésem óta azt verték belém, hogy értéktelen vagyok, és ezt érdemlem - és ezt nagyon nehéz levetkőzni.

Újra és újra nekifutottam, nekifutok eme rossz berögzülés átkódolásának, és most eljutottam odáig, hogy képes vagyok ugyanazzal a tűzzel és a lendülettel, elköteleződéssel kijelenteni, ahogy anno a fizikai bántalmazásom ellen kifakadtam:

Soha többé, senkinek nem engedem, hogy lelkileg bántalmazzon!

2017. január 30., hétfő

tervek

Anno, amikor elkezdtem írni, terápiás céllal tettem... öngyógyítás volt a javából. Írni, írni és írni...  jöttek is a szavak, a gondolatok, gyógyult sebzett lelkem..
Aztán volt egy időszak, amikor ismét belém tiportak, és én akkor szótalan maradtam... jó szokásomhoz híven, ismét bezártam önmagam... nem voltam kíváncsi a világra és rám se legyen senki kíváncsi... ott sebeztek meg, ahol gyógyítottam magam... a blogom által... így hát írni sem volt kedvem, sem hangulatom...
Mostanában ismét érzem az ihletet... azt az Igazit... ami más, mint mondjuk ez a blog...  lelkem egy más része kívánkozik elő... gondolkodom, mit tegyek?
Írjam ide?
De ennek a blognak más a témája...  (van egyáltalán témája?)
Nyissak másik felületet? Ahol szabad játszóteret adhatok cirmos gondolataimnak? Itt írjak? Vagy más blogfelületen, esetlen a nagy közösségi portállal egybekötve?
Felmerült bennem, hogy egyáltalán érdekelne bárkit? Aztán felmerült bennem az is, hogy (hülye vagy-e lányom) számít-e ez egyáltalán? Eddig is magamnak írtam, és akit érdekelt, az olvasta, akit nem érdekelt, az nem... (egyszerű, ugye?)  - persze ennek némileg ellentmond, hogy amikor sáros bakanccsal tiportak a blogomban, összeomlottam...
Írjak-e "önmagam" vagy egy nick név alatt, tiszta lappal...?
Persze, tudom, olyan sokan írnak, olyan sokféléről... léleklapok is vannak, én is egy lennék (vagyok) a sok közül... de... és akkor mi van? Önző módon azt akarom, nekem legyen jó... adhassam a világnak, azt, amit én tudok adni... azt a részemet, amit olyan sokan akartak eltiporni, kiirtani, és mégis... újra és újra életre kel...
Oh, bolond énem, bolond világom... most, hogy újra egymásra találtunk, szeretném megvédeni önmagam... kitárnám a világ elé, és mégis elrejteném... kell-e tudni embereknek, kell-e tudniuk az ismerőseimnek, hogy én vagyok én (ezáltal célkeresztbe állni ellenségeim előtt), vagy jó lenne megmaradnom egy szivárványszínű ködfátyol rejtekén?
Szeretem ezt az érzést, amit most érzek.. régen is szerettem... vidám, pajkos, élettel teli... inspirál, energiával tölt fel, szétárad ereimben és mosolyra késztet... jó érzés hazatérnem önmagamba, és ígérem magamnak, vigyázni fogok magamra...
Még csak ízlelgetem, tervezgetem... dédelgetem... megálmodom...

2017. január 22., vasárnap

sajti

Hazajött M. és hozott Hollandiából egy kis csemegét... 


...

Először csak a csend van... nincsenek szavak.. aztán suttogva mégis megszólalnak... megszólal bennem a testvér, a társ, a gyerek... és az anya is..

Nem ismerem őket, és bár én a halált máshogy értelmezem, ám mégis, mint embert, megvisel a fizikai elválás... mindig azt vallottam és vallom, szeretni addig és úgy kell, ameddig lehet...

Múltkor olvastam egy bejegyzést.. hogy ha tudnád, hogy... akkor veszekednél vele? ... Hát persze, hogy nem...

Ismét felmerülnek a kérdések.. hogy a sok csatának, amit nap mint nap megvívunk szeretteinkkel.. igazából van-e jelentősége? Ha belegondolunk, olyan hülyeségeken tudunk vitatkozni nap mint nap...
A "vérre menő" harcaink jelentős részének nincs jelentősége.. kit érdekel, hogy a párunk lehajtja-e azt a nyomorult wc deszkát, hogy a szennyest a tartóba dobja-e... vagy hogy a gyerek morzsásan hagyja az asztalt, vagy, hogy már önálló életre kelt az alma a táskájában... és, annak sincs jelentősége, hogy csak egy hármast hozott matekból... csak annak van jelentősége, hogy egészséges legyen, hogy éljen, hogy ameddig csak lehet, szerethessük egymást..

Vajon min múlik?
Vajon min múlik, hogy a busz utasainak egyik felének esélye sem volt a túlélésre, míg a másik fele könnyű sérülésekkel élte túl a balesetet?
Vajon min múlik, hogy bár a biztonsági öv használatát mindenhol kihangsúlyozzák, de jelenleg pont az gátolta volna a megmenekülést?
Vajon ki és mi dönti el, hogy ki marad és ki távozik?

És itt megint felmerül bennem a kérdés.. van-e jelentősége?
Vajon annak, aki erején felül menti ki társait a veszélyből, miközben saját gyerekei már menthetetlenek... van-e jelentősége annak, hogy hősnek tartják? Mindenhol tisztelettel beszélnek róla és azt mondják, jó ember, kérdezem hát ez a jutalma?
Vajon annak, hogy ablaktörő kalapáccsal a kezében halt meg a diák, mert a társait előre engedte, van-e jelentősége a szülei szemében, akik őt már sosem ölelhetik meg?




Ha tudnám, bezárnám a fiam egy burokba, hogy soha, semmi sérülés ne érhesse... ha tudnám, bezárnám édesanyám, édesapám, a szerelmem egy burokba, hogy megvédjem őket minden bajtól.. de nem tudom sajnos... így hát csak szeretem őket, tőlem telhető legjobban... hogy minden alkalommal tiszta lelkiismerettel búcsúzhassak el tőlük, akár tíz percről, akár egy óráról, egy hétről van szó... mert minden perc ajándék...

2017. január 16., hétfő

visszajut hozzád...

Ma este, amikor sétáltam hazafelé, elég sötét gondolatok foglalták el elmémet a mostani időszakomról, amikről itt írni is akartam... aztán... figyelmes lettem 2 db bontatlan Túró-Rudira, ami ott hevert a járda közepén, és még az eredeti, ötös csomagolást bizonyító celofán is rajtuk volt. Megörültem neki, hiszen ki nem örülne, ha néhány Túró-Rudi jönne vele szembe? Vetettem az előttem haladókra egy pillantást, hogy kiből nézném ki, hogy elhagyta - esetleg kisgyerekes család, de nem találtam senkit.
Aztán eszembe jutott, hogy kicsit korábban lehagytam egy füligvigyor, két év körüli kisfickót és a babakocsit tologató anyukáját és már el is képzeltem, hogy mi lenne, ha ő találná meg... Így hát ott hagytam a csemegét földön és haladtam tovább. Kicsit később hátra pillantottam, hogy megtalálták-e, és csalódottan konstatáltam, hogy eltűntek.. de szerencsére nem így történt, csak hozzám képest jóval lassabban haladtak... mentem még egy kicsit tovább, majd egy dögunalmas kirakatot bámulva, kicsit izgulva, fél szemmel őket lestem, hogy ott vannak-e már, megtalálták-e már... és igen, egyszer csak odaértek... a kisfiú arcán ott volt az önfeledt boldogság, de így is jól nevelten megvárta, amíg anyukája megvizsgálja az édességet... olyan édesek voltak együtt, meghitt volt a jelenet..
Ebben a pillanatban a sötét gondolataimat elűzte a napfény és széles mosollyal az arcomon folytattam az utamat... és inkább ezt a történetet osztom meg veletek...
Tudom, csak egy hülye csoki az úton, én meg egy dilis, infantilis bige vagyok... lehet... de én úgy gondolom, hogy lehet, hogy nekem csak egy Túró-Rudi, de egy Csöppségnek maga a Csoda is lehet, ami nem csak néhány édes percet okoz neki, de boldogan újságolhatja - ahogy azt a kisgyerek szokták - bárkinek ezt az élményt... és ezen túl mindig keresheti, várhatja a jót, akár egy járdán is....

Utána itthon láttam, hogy egy ismerősöm megosztott egy videót, ami amúgy is el van már mentve a kedvenceim között és a karmáról szól... amit adsz, az visszajut hozzád... úgyhogy jól kibőgtem magam.

Az Égiek mindig tudják, hogy mikor kell közbelépni és napsugarat küldeni a felhős égre...

Köszönöm.

lábbeli

Igen csak bemorcosodtam a csizmám nulla víztűrő képessége és maximálisan csúszós talpa miatt, valamint attól, hogy el is kezdett leválni a talpa, úgyhogy szombaton fogtam magam és vettem egy hótaposót a kínaiban... nem a csinicsizma kategória, de a fiam szerint nem rossz, és elfogadom ezt a véleményt, mert amúgy szerintem is cuki, oldalt van rajta egy kis szőrmecsík. Fekete színű, overall anyag, vastag talppal és meleg, bundás béléssel. Raktam bele cipőtalpbetétet, úgyhogy még kényelmes is. Tojok a nőies pipellőkre, tél van és hideg és latyak, ilyenkor nem divatolok. Tegnap teszteltem, kifejezetten pozitív élmény volt, hogy nem ázott át és ezen a lefagyott jeges latyakon, illetve a tükörjégen is biztonságosan és gyorsan haladtam, ráadásul kellemes meleg is volt benne a lábamnak. 
 

panasz

Az alábbi úton nyújtok be panaszt az Égi időjárás-felelős ellen, trehány munkavégzés miatt, az alábbi indokok alapján.
A múlt héten rekord hideg fagyok voltak, amelyeket hó nem, esetlegesen ónos eső kísért, amely balesetveszélyes, csúszós járdát és utakat eredményezett, valamint magas mértékű fűtésszámlát.
A mostani hétvégén nagy mennyiségű hó hullott le, de mivel plusz fokok voltak, ezért a csapadék játékra - szánkózásra és hóember építésre - teljesen alkalmatlan volt, emiatt gyermekemnek komoly csalódást okozott (amire különösen allergiás vagyok).
Most, hogy a hó nagy része elolvadt, ismét kemény minuszok vannak, a latyakká átalakult hóból latyak formájú jég lett, ami közlekedésre ismét teljesen alkalmatlan.
Kérem az azonnali intézkedést, az illetékes felelősségre vonását és megrovását - mivel gyermeknek csalódást okozni komoly bűntény - megfelelő módon való büntetését.
Valamint kárpótlásul kérem a tavaszi időjárást is.
Üdvözlettel:
Cirnyo

2017. január 14., szombat

Préntek 13.

Nem hiszek a péntek 13 negatív varázserejében, de a tegnapi napom eléggé komikusra sikerült... mivel mindenhol latyak és pocsolya volt, amit lehetetlenség volt kikerülni, a csizmám maximálisan beázott... a körmösömnél várni kellett fél órát, mert elnézte az időt, sebaj mondom, itt van néhány bolt, körbenézek, van-e hótaposó.. becaplattam az egyik cipőboltba, ahol gyönyörű, fényes járólap van... ami alapjáraton csúszós, de most még fel is mostak benne, illetve a csizmám talpa is hordozott némi nedvességet, így egy pillanat alatt padlóra kerültem...  Természetesen vittem magammal egy egész sor cipősdobozt, cipőstül.. az eladó lemerevedve nézett... mondtam egy szép, "b" betűs szót, majd felálltam, és mosolyogva közöltem a csajjal, hogy "csúszik a kő"... továbbra is láttam, hogy sokkhatás alatt van, így hát mosolyogva elnézést kértem a boltrendezésért... na ekkor már magához tért és nem győzött sajnálkozni, meg faggatott, hogy minden rendben van-e... azt leszámítva, hogy az utcán számítottam a csúszásveszélyre, a boltban nem, végül is minden rendben volt... ismét a térdemre estem, mint nyáron, és a fájós bokám került alám, de súlyos sérülés nem történt...

Rengeteg hó esett, és amikor Királyfimmal hazaértünk, a kapu is felmondta a szolgálatot.. egy fa kapuról van szó, ami már amúgy is ezer sebből vérzett, és kicsit meg kell emelni a bejutáshoz, de ahogy nyitottam, a nagy hó miatt nagyobbat kellett rajta emelni és ez annyira jól sikerült, hogy bezuhantam vele együtt a kertbe és döndültem egy óriásit... Mert ugye a férfiakat nem kell félévente emlékeztetni az elvégzendő feladatokra. Életem párja minden nap megnézte a kaput, ingatta a fejét és közölte, hogy "meg kellene csinálni" ... persze mikor dől az is ki? Amikor nincs itthon a Férfi.
Úgyhogy a bokám mellett a térdem is ismét siránkozik.

Ettől függetlenül pozitívan zárom a "pech-szériát" ugyanis ezekből az esésekből komoly sérülések is kialakulhattak volna, és én csak a térdemet ütöttem meg, úgyhogy hálás vagyok, Őrangyalaim megint kitettek magukért...

Ellenben előkerült a gumicsizmám, és eszembe jutott, hogy néhány éve gumicsizmában vittem végig a telet, amelynek a külsejére csini kötött lábszárvédőt raktam, és mindamellett, hogy nem ázott be, nagyon menőn nézett ki, minden nap megkérdezte valaki, hogy hol vettem... úgyhogy most ismét ez lesz. Az tuti vízálló.

Királyfim igaz, hogy kamaszodik és időnként megfojtanám és visszaküldeném a feladónak, mert flegma, mert lusta, mert... mert..... de nagyon sokszor viszont annyira el tudok olvadni tőle, hogy azt nem lehet szavakkal kifejezni... tegnap is, kérés nélkül segített cipekedni, aztán itthon is magától fogta a hólapátot és lapátolt szorgalmasan, majd hordott be fát is, és elpakolta, amit vásároltunk.  Egy csodálatos kis fickó lett belőle, azt kell mondanom, és ebben semmi anyai elfogultság nincs... már mára is betervezte a feladatait, kaput csinálni, havat lapátolni... bár még csak egy 12 éves kissrác, de ha arról van szó, szeret Férfiként viselkedni, imádja azt a szerepet is. Én meg Őt imádom.


2017. január 13., péntek

van baj...

Amikor egy megosztásnál az "egy speciális promóval készültünk nektek" helyett "egy speciális pornóval készültünk nektek" szöveget olvasok, akkor nem szeretném tudni, hogy Freud bácsi mit mondna erre.

Van remény!

Ez már majdnem fáslis magassarkú :)


Zoknicsizma... ha találok megfelelő kompressziós zoknit, akkor meg van oldva a magassarkú-fásli párosítás az életemben.

Cikk és képek innen:
http://cinnamon4x.cafeblog.hu/2017/01/12/itt-a-legujabb-celeb-divat-amerikabol-zokni-csizma/




hull a hó, és fúj a szél...

Ma reggel, amikor kiengedtem Fülesemet elvégezni a dolgát, újabb sokkhatás ért... nem elég, hogy szakad a hó, még a szél is fúj... pedig arról volt szó, hogy enyhülés jön... ez lenne az..?
A lakást nehéz felfűteni, engem még inkább...
Úgyhogy ma egy melengető nyári képpel várom a tavaszt...




2017. január 12., csütörtök

sarkantyús

Visszamentem ma a dokimhoz, mivel a lábfájdalmam már borzalmasan kínoz, sőt zsibbad is a bokám... magas a fájdalomtűrő küszöböm, de ezt már én sem bírom... ugyan a röntgen papírt otthon hagytam, de el tudtam mondani, hogy mi volt rajta, állítólag sarkantyú a becsületes neve, valójában úgy néz ki, mint egy kis tüske... és a galád, a lábfejemben lévő rengeteg idegvégződést, meg izmot, meg még ami ott van, na azokat károsítja és rombolja...  kaptam is röntgen besugárzásra beutalót, meg jó tanácsokat.. pl. vegyek talpbetétet, illetve járjak magassarkúban, mert akkor máshova esik a terhelés.. ok, valóban, a csizmám magasabb sarkú és akkor nem fáj a talpam, ellenben a bokám annál jobban... a tanács az volt, hogy akkor fáslizzam be a bokámat... hát szégyenszemre kinevettem a doktornénit... magassarkúval kezelem a "sarkantyúmat", és ha emiatt megfájdul a bokám, befáslizom.. remek ötlet.
Amúgy meg, vizuális vagyok, elképzeltem, de tőletek is megkérdezem, hogy a magassarkú cipő fáslival, szexi-e?
Neten utánaolvasgattam a témának, és az össznépi vélemény a röntgen besugárzás hatásairól az, hogy lófaxot sem ér, és mindenki szenved tovább utána is... szép kilátások, de találok megoldást, mert mindig találok megoldást.  

A blogger rendezkedései tavaly némileg kedvemet szegték, illetve kihoztak a sodromból, a megszokott kezelőfelület változásait nehezen viseltem, ráadásul néhány (zárt) kedvenc blogomat sem találtam (azóta sem) az olvasnivalók között. Úgyhogy most nekiálltam és elkezdtem újra kigyűjtögetni magamnak őket, ezzel egy időben végre ismét tudok olvasni is. Mivel elég sok elmaradásom van, ezért eltart egy ideig, mire mindent bepótolok. 
Valamelyik nap nosztalgiáztam is kicsit, az első blogomat a blogol rendszerén írtam és nagyon szerettem úgy, ahogy volt. Mint egy kis közösség, olyanok voltunk (és azok is voltunk).

Hiányzik az az időszak, na (nosztalgiázok, öregszem...)

tavaszhívó


Ma reggelre ismét esett a hó... a meleg szobából gyönyörű, ahogy fehérlik, ahogy csillog... négylábúim lelkesen rohantak volna ki, amikor is meglátták, hogy mi várja őket... azzal a lendülettel jöttek is vissza a lakásba... ők is jobban szeretik a telet a melegből... 

"Mit lehet tenni a tél ellen? Várni kell a tavaszt."

(Jókai Mór: Az arany ember)



(kép:internet)

2017. január 11., szerda

tavaszhívó

A tél az egyetlen évszak, amit nem tudok élvezni... azaz a nagyon hideg... így minden évben, január tájékán besokallok... elég a hidegből, sötétségből, szín nélküliségből.. úgyhogy idén is elindítom a tavaszváró-tavaszhívó sorozatomat, hátha életet hoz ebbe a holt időszakba...


fagyoska

Mindent megteszek azért, hogy jó ember legyek, de jelen pillanatban nagyon szeretnék a Pokolba bejutni, mert ott garancia van arra, hogy nem fagyok meg...
(és én nyugodtan vinnyoghatok, mert engem meleg miatt soha, senki nem hallott még panaszkodni!)

2017. január 10., kedd

...az erkölcs vajon mi?

Vagy nekem sántít nagyon az erkölcsi felfogásom, vagy tényleg nagyon elkorcsosult ez a világ. Negyvenet betöltött nők, saját párkapcsolatukat, illetve a kiszemelt férfi párkapcsolatát sem kímélve rontanak előre, ha viszketni kezd a bugyiban hordott testrészük... persze mindezt csak "barátként" illetve "ez csak poén"-ként előadva. Persze a poén csak addig poén, amíg ők játszanak mások kapcsolatával, de amikor lebukás veszélye fenyeget, na akkor aztán jön a lázadás, hogy "de ő boldog kapcsolatban él", meg "de ő családos asszony" és persze én vagyok a hülye, mert nincs humorérzékem.
Szerintem aki kapcsolatban, vagy férjes asszonyként él, tudnia kellene, hogy hol a határ, amit megléphet anélkül, hogy saját magát szégyenbe hozná, vagy bárkit kellemetlen helyzetbe, pláne ha egy olyan férfiról van szó, aki egyértelműen párkapcsolatban él.
Illetve a másik pedig az, hogy ha neadjisten félreérthető lennék és ezzel megsértenék bárkit is, nem hogy nem támadnék, hanem mindenképpen megpróbálnám tisztázni a helyzetet és a félreértést... igaz, én sosem írnék kompromittálót. Nem féltékenység ez, hanem egyszerűen arról van szó, hogy nem tudom tolerálni a tiszteletlenséget és ennek a véleményemnek bizony hangot is adok, és ez nem humorérzék függő.


Nem túl együttérző a kutyám...

Az ébresztő hangjára Fülesem is felnézett, farkcsóvált egy sort... aztán fogta magát, összegömbölyödött és aludt tovább... jelenleg is elégedetten horkol... én meg megyek dolgozni ebben a számomra szibériai időjárásban...

2017. január 9., hétfő

Naszóval, némi pityorgás és önsajnálás után a tettek mezejére léptem és elpakoltam a karácsonyi díszeket, selejteztem, pakoltam, takarítottam, mostam... a maradék ételeket bedobozoltam adagonként és lefagyasztottam... kimentem havat seperni, egy szóval a gondolkodás helyett inkább hasznos tevékenységekbe fogtam.
Most meg krimiket nézek a tévében, baconba göngyölt májat csemegézek és rosét iszok.

kicsit szomorkás a hangulatom máma...

Karácsony előtt óta itthon vagyok szabadságon.. rám is fért, ugyanis mentálisan nagyon kimerült voltam. Imádom a munkahelyemet, de a főnököm egy energiavámpír... sőt, inkább vákum... és mivel manipulátor is, ami sajnos rám hatással van, mert irtó lelkis vagyok, így hát az energiaszintem a nulláéval vetekedett... Hihetetlenül magányos ember, és így éli ki magát... szabadságra nem megy, de minket szabadidőben is hív ha úgy tartja kedve... a magánéleti dolgait velünk intézteti, de olyan szinten, ami túlmegy minden határon... hangoztatja, hogy ő már nagyon régóta dolgozik itt és ezt megteheti... ráadásul direkt eldug dolgokat, amiket aztán velünk kerestet... majd miután nem találjuk, elrejti olyan helyen, ahol már kerestük és látványosan előkerül... még hét év, mire nyugdíjba megy, és én nem akarom így élni az életem... pedig a munkámat, a munkahelyemet, a kollégáimat és a többi vezetőt imádom... minden klafa odabent, a munkahelyem, kollégáim csodálatosak, de emiatt a nő miatt már ma kattogott az agyam, görcsbe ugrott a gyomrom... ismét munkahelyváltáson gondolkodok...

Napokig csak aludtam, aludtam és aludtam itthon.. 

A szünetben végre eljutottam a röntgen beutalómmal orvoshoz is.. hónapok óta fáj a talpam, nagyon nehéz még a járás is... én meg persze nem kímélem, mert nehogymá' egy lábfájás akadályozzon, de a szabadság alatt azt hittem, ha itthon pihentetem,majd javul, de nem így volt... most legalább kiderült, hogy miért... csontkinövésem van a talpamon, ami gyulladásban tartja még a bokámat is... ezt majd megműtik, szerencsére vágás nélkül, röntgennel, de állítólag az sem egy leányálom... de utána legalább ez a hónapok óta tartó kínlódás elmúlik végre. 

Holnap vége a jó időnek, ismét megyek dolgozni.. de ma még ma van... jelenleg itt ülök a meleg ágyamban, a fűtött ágytakaró áldásos hatásait élvezve, ölemben laptopocskámmal.... a tévében a helyszínelőket nézem fél szemmel... kint szállingózik a hó, a kályhában duruzsol a tűz, a kutya és a macska itt szuszákolnak mellettem... de mégis, minden üres... életem párja ma reggel ment vissza Németországba a hosszú szabadság után, és azóta nem találom a helyem... na igen, könnyű hozzászokni a jóhoz, hogy itthon van mellettem... éjjel alig aludtam, hogy ne jöjjön el olyan hamar a reggel, amikor indulnia kell... hallgattam a szuszogását, néztem az arcát alvás közben és az illatát szagolgattam... úgy szoktunk aludni, hogy egymás kezét fogjuk... amikor indult, percekig csak zokogtam a nyakába csimpaszkodva... fizikai fájdalommal jár az elválás...

Azóta rutinszerűen végzem a dolgom és rémesen sajnálom magam... és persze rohamokban bőgök is... elmosogattam, az ételmaradékokat bedobozoltam, és a mosógépet is beindítottam... a pólóját nem tettem bele, amikor nincs itthon, azzal szoktam aludni... olyan Ő illata van... lenne még egy csomó dolgom, de érdektelenné váltam...
Persze, tudom, néhány hét múlva jön haza, de ismét csak hétvégékre... ellenben ha nem megy ki dolgozni, nem haladunk semmit előre...
Sosem volt langyos a kapcsolatunk, viharos évek vannak mögöttünk... de összecsiszolódtunk az idők folyamán, és bár továbbra is szenvedélyesek vagyunk, de mégis minden megváltozott... hihetetlen, elszakíthatatlan erővel kötődünk egymáshoz... amit mindketten próbáltunk már szétszakítani... főleg én... aztán amikor kiment dolgozni, mindketten úgy voltunk vele, ez így jó... elég is a másikból annyi idő, amit a szabadság alatt együtt töltünk... nekem nem okozott gondot a várakozás... hiszen mindig az a típus voltam, aki egyedül érzi magát a legjobban... kimondatlanul is mindketten azt hittük, majd ellaposodik a dolog... de az idő azt válaszolta erre az egészre, hogy a távolság összeragasztott minket és már kínkeserves minden külön töltött pillanat... családdá értünk...
... és ez olyan... jó is, meg rossz is... jó, mert megtaláltuk azt az embert, aki nélkül lehet élni, de nem érdemes, és rossz is pont ezért...

Ez a hideg idő meg csak súlyosbítja a helyzetet... rettenetesen fázós vagyok, jelenleg a túlélésre törekszem és mondogatom elmúlik ez a hideg is...

...

Egyik alapelvem az, hogy ne mondja meg merre menjek az, aki még el sem indult... lehet, hogy hozok rossz döntéseket, de egy valami biztos... én minden nap azon dolgozom, hogy jobb legyen... haladok, még akkor is, ha időnként zsákutcába futok...
Van, hogy komolyan el tudok keseredni attól, hogy más vagyok, mint mások... én mindig a dolgok pozitív oldalát nézem, így az emberekét is... igyekszem mindig mindenből a legjobbat kihozni, és ha valami nem az elvárásaimnak megfelelően alakul, magamban keresem a hibát, hogy mit kell még fejlesztenem... az irigység mint olyan, számomra ismeretlen fogalom... egyszerűen nem vagyok irigy és kész. Boldog vagyok, ha valaki boldog, ha pénzhez jut, vagy ha bármi öröm éri... eszembe nem jutnak valakit utálni azért, mert az élet bizonyos területein sikereket ér el... engem ez mindig motivál arra, hogy igen, lehet, és még jobban dolgozom magamon.  Időnként nagyon tudok haragudni emberekre, akik bántanak, támadnak azért, amilyen vagyok... de ez a harag elmúlik és úgy fogom fel, hogy mindenki csak azt tudja adni magából, ami benne van... őszintén és szívből kívánom az ilyen embereknek a legjobbakat, hogy boldogok legyenek, hogy ne kelljen mástól irigyelniük ezt az érzést... de azt is tudom, hogy a boldogság egy döntés... és hogy én minden szar ellenére, ami végigkíséri az életemet, mégis tudok boldog lenni, értékelni minden apró és pillanatnyi csodát az életben.. nem annyira bonyolult dolog ez... szerintem... de olyan sok a lelkileg beteg ember...
Eleve nem vagyok egy nagy közösségi ember, de ahogy telik az idő, még inkább átálltam a remete üzemmódra... betegnek tartom a mai világot, azt a rengeteg negatív energiát ami árad mindenfelől.. a médiából is...  remekül megvagyok a saját kis mikrokozmoszomban, ahol hasonló személyiségű emberek vesznek körbe, mint amilyen én is vagyok (pl. a blog)..
Ha segíteni nem tudsz, ártani ne árts... ha jót nem tudsz adni, a rossz nem kell... én már csak úgy élem le az életemet, hogy igyekszem jobbá tenni magam és mások életét is... mert én csak ezt tudom adni... de  úgy érzem, az én áloméletem az lenne, ha nem kellene emberek közé mennem...

2017. január 8., vasárnap

lelkis

Tegnap este olyan emberek társaságában voltam, akik gyakorlatilag ismeretlenül, szóbeszédek által, az általuk rám vetített személyiségem, tulajdonságaim alapján... nem kedvelnek (ej, de finoman tudok fogalmazni)... - persze dönthettem volna úgy, hogy kihagyom ezt a találkozást (oh, de vonzó változat, számomra igazán testhezálló konfliktuskezelési módszer...) de úgy döntöttem, hogy megadom a lehetőséget arra, hogy találkozzanak velem, a szemembe nézzenek, megismerkedjünk valamilyen szinten, és utána, ennek függvényében dönthessék el, lelkesen tovább utálnak-e, vagy rájöjjenek, valójában baromi jó fej vagyok.

Ez a társaság a párkapcsolatom "baráti köre".. mióta őt ismerem, ezek az emberek azóta gyűlölnek.. és hogy miért? Mert megváltozott... céljai lettek és az életminőségén is változtatott... mondhatni, rendes ember lett belőle... ráadásul a nőkkel való kapcsolata is megváltozott, azóta nincsenek párhuzamos kapcsolatai - és ezt a hölgyek nem jól viselik... borzasztó ez az erkölcsi fertő, ami ebben a mai világban van... vagy csak az én felfogásom rossz...  

Tegnap buliba volt hivatalos, ahová engem is meghívtak, mint a párját... nem fűlt hozzá a fogam, de úgy döntöttem, hogy ha tetszik, ha nem, nézni fogják a képemet... miért nekem kellene megfutamodnom? 

Mert én már csak ilyen lelkis vagyok.. fel nem foghatom, hogy lehet valakit úgy utálni, hogy nem is ismerik, pusztán a róla hallott hírek alapján? Én soha nem ítélek, nem mások ítélete alapján bánok az emberekkel, hanem annak alapján, amit én tapasztalok velük kapcsolatban... 

És, hogy hogyan sikerült az estém...? Nézőpont kérdése... egyrészről felesleges volt odamennem, másrészről viszont remek tapasztalat volt, a saját magam elé kitűzött kihívást maximálisan teljesítettem...  
Pocsékul éreztem magam... igazán sekélyes, rosszindulatú, képmutató és álszent emberek között... akik érzelmi és értelmi intelligencia hiányában léteznek... mert nem élnek... mosolyognak, kedvesek és nagy, hangzatos szavakat, facebook bölcsességeket tudnak mondani a szeretetről és az elfogadásról, de valójában két értelmes szavuk nincs... 
  
És, hogy mi a tanulság?
Ahogy bölcs tanítom. Ole Nydahl mondta:

Az ártó emberek inkább zavarodottak, mint rosszak, és néhány perc a társaságukban lehet, hogy fárasztó másoknak, de nekik éjjel-nappal együtt kell élniük önmagukkal. Bántani őket ilyen nagy szenvedés mellett nem lenne sportemberhez méltó.

2017. január 7., szombat

re

Először is, mindenkinek boldog új évet kívánok!
Másodszor, végre ismét üzemel itthon az én édes kis laptomom, ezáltal a blogolásra is több lehetőségem van... hónapok óta nem üzemel, és se időm, se lehetőségem nem volt elvinni szerelőhöz, de most, a szabadság alatt vettem egy mély levegőt és elvittem a kicsikémet... szerencsére kellemes meglepetés ért, mert csak az adaptere mondta fel a szolgálatot (az akksija már régen nem működik) így óccó'é megúsztam a dolgot.

...

Jöttem, olvastam blogokat és abban elfáradtam. Öregszem, vagy mijaszösz. Járok a személyi edzőmhöz rendesen, és komolyan mondom, aki azt mo...