2016. november 23., szerda

érzelgős

Esténként szeret belebújni nagypapám békebeli, vastag, férfias frottírköntösébe... a kertben való serénykedéshez pedig szintén nagypapám, szintén békebeli pufajkájába bújik bele... és én ezen annyira, de annyira meg tudok hatódni... érzelmek árasztanak el, ahogy korán eltávozott nagypapámra emlékezek... kicsit ilyenkor ő is velünk van... bár egy ideje már tudom, hogy Ő az Igazi, de újra és újra bele tudok szeretni.

blogger-blogger el leszel fenekelve...

Dejó, hogy a blogger már megen' variált... a kezdőlap helyén a fő blogom van, meg a bejegyzései... de hol vannak a kedvencek? Hol van a főoldal...? Jajjjmááán!

igyekszem...

A mai horoszkópom szerint: "A legjobb az lenne, ha megértenéd: Mindenkinek joga van a butasághoz."

2016. november 7., hétfő

feltámadás...

Amikor mindent elveszítve, romjaim között keseregve vergődtem gyilkos kínok között, hittem is meg nem is a vigasztaló szavakat, hogy "visszakapja, amit tett, türelem".. csak reménykedni mertem abban, hogy ez egyszer megtörténik, és én tanúja lehetek... az évek teltek, múltak, és ő megszállottként gyűlölt és mindent megtett, hogy ártson, én pedig eltökélten koncentráltam a céljaimra és építettem újra az életem... most, hét év távlatából azt tapasztalom, hogy a befektetett munka eredménye végre megjelent a valóságban is... alig-alig létező önbecsülésem újra szárnyra kapott, most már tényleg elhiszem, hogy mindenre képes vagyok. Én semmit nem tettem ellene, ő volt az, aki addig addig támadott engem, míg saját magát ütötte ki... igen, ez elégedettséggel tölt el... és lehet, rossz vagyok, mert örömmel tölt el, ahogy látom őt darabjaira hullani, de azt érzem, nekem ez jár... ő nem tanul semmiből, ugyanazokat a köröket futja újra és újra, meztélláb rúg újra és újra a falba, vesztét érezve őrjöng, fenyeget, vergődik, támad megint és gyűlöl teljes lényével.... magán kívül már senkinek nem tud ártani... látom azt is, ha így folytatja, még rosszabbul is jár, és lehet, rossz vagyok... mert elégedettséget érzek...igen, fizessen, fizessen csak meg mindenért... nézzen szembe tettei következményeivel... lássam, ahogy megéli a karmáját még a mostani életünkben... szenvedjen, ahogy én szenvedtem... mi szenvedtünk...

Ráadásul önmagától kap vissza mindent... és én is visszakapok mindent, amit elvett tőlem... Nem akkor és úgy, és olyan formában, ahogy vártam, de a kocka fordult, és való igaz: Isten nem hagy kifizetetlen számlát, utólag pedig elmondhatom, bitang nagy terhet tett rám, de végig ott volt velem, a nehéz időkben és igen, mibe naponkint belehaltam, attól lettem pusztíthatatlan...

Én megmondtam, és így is lett: az anyai szeretetet nincs idő, tér, ártó szándék, gonoszság... ember, ami legyőzi... egy ilyen féreg meg pláne.


Lábnyomok a homokban
Egyszer egy ember álmodott, hogy a homokban jár, Isten mellett.
Előre lépve azt látta, hogy háta mögött dupla lábnyomokat hagy.
Az egyik Istené volt, a másik az övé. Az ember megértette,
hogy minden lábnyom egy napot jelent az életében.
Akkor megállt, és visszanézett a lábnyomokra.
Azt vette észre, hogy voltak egyes szakaszok, ahol csak
egy lábnyomot látott kettő helyett. Visszatekintett egész életére.
Nagy meglepetés érte: életének abban a szakaszában,
ahol csak egy lábnyomot látott, szomorú napjai voltak.
Azok a napok tele voltak  aggodalommal, türelmetlenséggel,
magánnyal, rosszindulattal és fájdalommal.
Akkor az ember szemrehányóan fordult Isten felé:
"Te azt ígérted mindennap velünk maradsz. Miért nem tartottad
meg ígéretedet? Miért hagytál egyedül az élet rossz perceiben,
azokon a napokon amikor szükségem lett volna rád?"
Isten mosolyogva azt mondta: "Kedves fiam, egy pillanatig
sem hagytalak el. Mindig szerettelek és szeretni foglak.
Azok a lábnyomok, amelyeket életed nehéz napjain látsz, az enyéim...

Akkor ölben vittelek téged."

2016. november 3., csütörtök

...

Hatással van rám a világ, ha akarom, ha nem... és ezek a hatások befolyásolnak, ha akarom, ha nem... zárkózott vagyok, elvagyok a saját kis világomban, álmaimban, naiv, idealista világképemben, amit negyven év alatt sem adtam fel... soha nem is fogok, mert én ilyen vagyok és nem akarok másmilyen lenni...
Felmásztam a kis hegyem tetejére és figyelem az alattam zajló életet... de nem burokban élek, járok emberek közé, így látom és tapasztalom, hogy mi történik a világban... és nehezen tudom összeegyeztetni a saját világképemmel... ez nekem mindig is nagy lelki problémát okozott...
Sosem értettem, miért kell bántani másokat, mentálisan vagy fizikálisan... ha felemelni nem tudod a másikat, miért húzod le?
Véleménye bárkinek lehet, fel is vállalhatja, ezzel nem kell egyetérteni, de senkinek nincs joga támadni a másikat emiatt. Egy gondolat, vélemény miatt? Hiszen ahány ember, annyi világkép...
Ítélkezni senkinek sincs joga... a dolgok nem feketék és fehérek, nem látunk bele mások életébe, maximum azt látjuk, amit ő mutatni akar... sosem tudhatjuk, hogy ki milyen utat járt be, mit tapasztalt, mit élt meg és ezáltal mi motiválja cselekedeteiben.. amíg bíróságon dolgoztam, meg is tapasztaltam elméletem helyességét... nem a felszín a lényeg, az csak családi és egyéni drámák végkifejlete... sokszor az áldozat az igazi tettes és a tettes a valódi áldozat... volt, hogy nagyon megríkatott egy egy vádlott története, életútja.. ahogy kirajzolódott, hogy jutott el odáig, ahová eljutott... nincs igazság... jog van. A jog pedig sok esetben nem az igazság pártján áll...
Nem mindenki él tudatosan, nem mindenki tudja kezelni az életét, gondolatait, indulatait, irányítani a sorsát...
Szerintem, akinek egészséges a lelke, az nem könnyeket, hanem mosolyt csal mások arcára... az nem ítélkezik, hanem együtt érez, de leginkább, segít, amikor és ahogyan csak tud...akár egy jó szóval, egy mosollyal, meghallgatással, öleléssel, szendviccsel, forró kávéval.. hittel... szeretettel....
Segíteni olyan sok módon lehet... de ma már a mentőt sem engedik el az emberek...
Azt tapasztalom, egyre nagyobb a káosz a világban... eltűnik a tisztelet, a megbecsülés... egyre betegebbek a lelkek... az emberek jelentős része másokat hibáztat saját rossz döntéseikért... elterelve a figyelmet saját életükről, kapnak az alkalmakon és gondolkodás nélkül csak köpködnek, ítélkeznek, törnek pálcát mások felett, belerúgnak (fizikailag és mentálisan is) az amúgy is földön fekvőbe... képesek azért gyűlölni a másikat, mert az boldog...
Ahelyett, hogy együtt éreznének és megértenék semmivel sem jobbak vagy rosszabbak, mint az, akit éppen lincshangulatban ütlegelnek... a gyűlölet úgy terjed, mint valami aljas járvány, ami az emberek lelkét mételyezi meg... pedig... annyira egyszerű az egész.. érzéseinkért, gondolatainkért, tetteinkért csakis mi vagyunk a felelősek... gondolkodó, tudatos emberek lévén mi irányítjuk az életünket... csak egy döntés, egy apró döntés eldönteni, hogy belerúgunk-e a másikba (akár mentálisan, akár fizikálisan), vagy segítő kezet nyújtunk felé...
Mindenki egy csodálatos, ragyogó lényként születik meg, ártatlanul és tisztán... milyen szép lenne így maradni... csak egy döntés lenne...
És én nem értem, hogy az emberek miért a gyűlöletet választják...
Nehéz ebben a világban talpon maradni... eddig is zárkózott voltam, de mostanában még inkább... eddig is elvoltam, de napról napra jobban elvagyok a saját kis világomban, amit igyekszem jobbá tenni, úgy, ahogy a körülöttem lévő emberek életét is... azokét is, akik saját lelki nyomorukat mások életének pokollá tételével próbálják elfedni... igen, felnőttként is megmaradtam annak a gyereknek, akinek születtem... és nem akarok másmilyen lenni... sőt... titokban reménykedem, hogy talán egyszer fordul a kocka és az emberek nem egymás ellen mennek, hanem egymásért... Addig amennyire csak lehet, visszavonulok... ülök a kis hegyem tetején, figyelem a zajló világot és locsolom a virágaimat... 

2016. november 2., szerda

...

Az elmúlt időszakban naponta kb. tizenötször törlöm a blogot gondolatban. Lenne mit írnom, lenne miről írnom, de amikor gép elé ülök, és elkezdeném... leblokkolok... hol van a régi énem? Nem tudom... Elmúlt az is, mint ahogy a gondolatok úsznak el a térben... Írnék valamit... önmagammal küzdök... Írjam? Ne írjam... Magamnak írjam? Másoknak írjam...? Kinek írjam... ? Fontosnak tűnő gondolatok egy pillanat alatt vesztik erejüket... Értené-e valaki, hogy mi zajlik bennem, értené-e bárki... ? Valaha értett.. akárki...? Egyáltalán érdekelnek-e a gondolataim valakit... bárkit? Érdeklek-e én bárkit... ?
Időnként írok... nem arról, amiről és ahogy akarok... törölném, aztán hagyom, eh... legyintek... van értelme?
A gondolatok. A gondolataim... Szárnyaszegettek... Próbálnak erőre kapni a betűk, eldöntöm, erősen, dacosan, csakazértis... írok magamnak, mint ahogy kezdetekkor... régen... de nem megy... szavak helyett csak halvány sóhaj hallatszik... leírhatatlan...
Nyissak új blogot? Új névvel, új helyen... tiszta lappal... És akkor mi változik? Változik-e valami, bármi...? Tudok-e ismét írni... ?
Törlöm a blogot gondolatban, megint... de a "törlés" gomb... Még nem vagyok felkészülve rá...

...

Jöttem, olvastam blogokat és abban elfáradtam. Öregszem, vagy mijaszösz. Járok a személyi edzőmhöz rendesen, és komolyan mondom, aki azt mo...